A jelenlegi domboldalas helyzet 1934-re alakult ki, amikor az előkelő Budai várral szomszédos városrészt lényegében teljesen lebontották, hogy helyén modern negyedet hozzanak létre. Erre viszont nem került sor, ami csekély rész megmaradt az eredeti városrészből, azt a II. világháború részben elpusztította, így mára tényleg csak néhány épület jelenti a Tabánt.

 

És nem csak az egykori utcák és terek tűntek el, hanem, mint egyik képünk mutatja, mai szemmel a leglehetetlenebb helyeken álló épületek is. Például a ma sziklatemplomként szolgáló barlangban lévő ház, vagy a Gellért-hegyet a Duna partján szegélyező emeletes épületek, ahol most hosszú kőkerítés kíséri a villamosok és autóbuszok útját. 

 

 

De mi is volt ez a Tabán-história? Ha mai szóhasználattal élnénk, menekültek, betelepítettek városa, magyarok alig laktak benne, mégis szerves részét alkotta a később Budapestként kialakult világvárosnak.

 

Saly Noémi, a Tabán kutatója felhívja a figyelmet, hogy sok az alaptalan mítosz a hajdani városrésszel kapcsolatban. Szerinte attól, hogy görbék az utcák, még nem biztos, hogy ápolatlan a környék.

 

"A sok téves képzetet, amelyek az idők folyamán beivódtak a köztudatba, nagyon nem szeretem. A Tabán a törökök kiűzése után igencsak vegyes nemzetiségű negyed volt, hiszen nagyrészt a Budát visszafoglaló európai zsoldoshadseregből toborozták az új honfoglalókat. Aztán a balkáni háborúk elől menekülő szerbek, akik 1690-ben Csernovics Arzén pátriárka vezetésével kerestek új hazát a Duna mentén, Pest-Budán is megtelepedtek. Pesti jelenlétük emlékét a Szerb utca és az ottani kis templom őrzi, a budai oldalon viszont annyian maradhattak, hogy egy egész városrészt megtöltöttek,  így lett a Tabán másik hivatalos neve Rácváros.

 

 

Hozták magukkal a szőlőoltványokat, a hagyományosan fehér budai bort kiszorította a vörös. De milyen remek vörös! Ebből éltek, nem is rosszul. A gazdagabbak a Dunához közelebbi, majdnem sík részen, a szegényebbek a hegyoldalban laktak, fecskefészek-szerű apró kunyhókban. Minél nincstelenebb volt valaki, annál magasabbra kellett költöznie, kutyagolhatott le-föl hóban-sárban vagy a tűző napon.

 

Az 1810-es nagy tűzvész után amely teljesen elpusztította a Tabánt, már mérnöki munkával jelölték ki az új utcákat, és az alsó részeken komoly polgárházak épültek, amelyekből mára csak mutatóban látható egy-kettő, például a Szarvas-ház vagy a Semmelweis-ház. A sűrűn beépült területet ma alig tudjuk elképzelni, de ezen a helyen 95 utca, köz, lépcső és 6 tér zsúfolódott.

 

Az, hogy a Tabánban rosszéletű emberek, lumpenek meg bohémek laktak volna, merő kitaláció. Természetesen az olyan helyeken, ahol túl sokan, túl sűrűn laknak, mindenféle ember előfordul, így volt ez a Tabán esetében is, de mégsem ez volt a jellemző. Kocsmából, bordélyból se volt több, mint más negyedekben − csak az előbbiek jobbak, az utóbbiak rosszabbak voltak az átlagnál.

 

 

A Tabán hanyatlását, sőt tragédiáját több tényező okozta. A szőlőből, borból élő negyed számára az 1874-ben kitört filoxérajárvány okozta a legnagyobb csapást. A szőlőgyökértetű elpusztította az ültetvényeket, a rácvárosiak két év alatt megélhetés nélkül maradtak. Kényszervállalkozásként nyitottak kis vendéglőket a kocsmák mellé, de kevés tudott hosszabb távon talpon maradni.

 

A budapesti városvezetés az 1880-as évek végén határozott a városrész lebontásáról. Ezzel egy nagyon hosszú haldoklás kezdődött. Mert könnyű volt elképzelni, hogy a szép panorámás helyre a fürdőkultúrára alapozott, modern, nagyvárosias negyedet építsenek, de ennek a megvalósítása hihetetlen összegeket emésztett volna fel. A sok kisajátítás nem ment egyszerűen. A több mint 30 éves huzavona közepette már senki nem törődött a házakkal, az utcák rendjével, tisztaságával. És így egyre inkább valóban rendezetlen, omladozó városrésszé züllött a Tabán legnagyobb része. Ebbe aztán könnyű volt belemagyarázni a már említett minden rosszat. 

 

 

Az I. világháború még inkább megpecsételte a Tabán sorsát, a férfiak bevonultak katonának, így még kevesebb lett a visszamaradt családok jövedelme és lecsökkent az építő emberkezek száma is.

 

Amikor az 1930-as évek elején elkezdődött a Tabán teljes bontása, még inkább elrugaszkodott az egykor volt valóságtól a képzelet, az össznépi emlékezés. Olyan dolgokra is „emlékeztek” írók, költők, amik sosem, vagy nem úgy történtek meg, mint ahogy az irodalmi művekben szerepelnek. Nem volt ebben rossz szándék, csak egyszerűen túlcsordult a Tabán romantikája, hirtelen megszépült a múlt, de visszahozni már nem lehetett" – mondta el hírportálunknak Saly Noémi.

 

Fotók: Fortepan / Budapest  Főváros Levéltára   

 

Kertész Z István