Jól emlékszem arra a szerda esti napra. 19 óra volt. Éppen a vacsorámat kanalaztam a tányéromból, amikor kopogtattak. Ki a fene lehet az? – gondoltam magamban. Odaléptem a bejárati ajtóhoz, majd egy erős és határozott mozdulattal lenyomtam a kilincset. Két fekete ruhás, bőrnyakkendős, oldalra fésült hajú férfi állt velem szemben.

Jó estét kívánunk! – szólt az első mondat. Aztán így folytatta a magasabbik: Ön az a Szabó Ottó, aki a városi Wesselényi Általános Iskola történelem tanára? Meglepődve a késői látogatáson, rövid szünetet követően kipasszíroztam magamból a választ: igen én vagyok az, miben segíthetek?

Kovács Béla vagyok, a kollégám pedig Horváth Imre. Az erkölcsrendészettől jöttünk, környezettanulmányt kívánunk végezni Önnél. Be tudna engedni? Nem értettem, így kérdést szegeztem feléjük: környezettanulmány? De miért? Hamar jött a válasz: maga is potenciális jelöltje az iskola leendő erkölcstan tanári posztjára.    

Hogy én? – kérdeztem vissza. Erről nem is tudtam! Persze, jöjjenek be! A két komor arcú, mosoly nélküli férfi ezzel átlépte a lakásom küszöbét. Tessék csak ideadni a kabátokat, máris felakasztom őket! – szóltam feléjük, így próbálva meg szimpátiájukat elnyerni, a nyers hangulatot oldani. Nem, köszönjük! – förmedtek vissza rám. Gondoltam magamban viccesen: csak nem rejtegetnek valamilyen kínzóeszközt maguknál, ami miatt nem kívánnak élni a „vetkőzés” lehetőségével.

Rossz érzés kerített a hatalmába. Mi a fenét keresnek ezek itt? Én nem is akarok erkölcstant tanítani! Ki küldte őket ide? Miket fognak kérdezni? Közben beléptünk a nappaliba. Ekkor jutott eszembe, hogy ott felejtettem a bablevest az asztalon. Jött is az első kérdés: milyen levest fogyasztott? Válaszoltam a kérdezőnek, ahogy tudtam: hát, én kérem szépen csak egy tányér bableves akartam elfogyasztani, amikor maguk csöngettek az ajtómon. Esetleg megkínálhatom Önöket? – micsoda szerencsétlen vagyok, gondoltam magamban. Az alacsonyabbik reflektált azonnal: Köszönjük, mi már ilyenkor nem eszünk, főleg nem bablevest. Először nem értettem, mi a bajuk a bablevessel, aztán pillanatok alatt felülkerekedett bennem a kíváncsiság gyötrő érzése, így engedve a csábításnak rákérdeztem: Van esetleg valami gond a bablevessel? - Nem uram, csak furcsának találjuk, hogy maga ilyenkor még kívánja ezt a hizlaló táplálékot. Ekkor a magasabbik, a zsebéből előrántott noteszébe belefirkantott valamit. Te jó Isten! Vajon mit jegyzetelt le?

Túljutva az étkezési szokásaim firtatásán ezúttal a magasabbik szólított meg. Szabó Úr! Látom, magának van televíziója! Oda tudná adni a távirányítóját? Hej, a mindenit, enni nem akarnak, tévézni viszont szeretnének? – elmélkedtem magamban. Persze uram, itt is van, tessék nyugodtan használni! Ekkor mindannyian a tévé felé fordultunk, majd lassú, de határozott mozdulatokkal elkezdte átlapozni a csatornáimat. Egymással nem beszéltünk, csak közösen bámultuk a bemondók, jéghokisok, zenészek váltakozó siserahadát. Eljutottunk a 187-es csatornához, majd megállt. Ez micsoda? – kérdezte tőlem. Hát izé, fogalmam sincs, miért? - Ez egy „felnőtt csatorna”! Maga rendelte meg? - Én? Fogalmam sincs, az első pár csatornán soha nem jutottam tovább, inkább olvasok, mint tévézek. Ez amúgy is egy albérlet, az előfizetést a korábbi lakótól örököltem meg. - Aha, értem – majd átadta jegyzettömbjét az alacsonyabbik figurának, aki ismét valamilyen bejegyzést írt abba a bizonyos noteszba.

Jaj, nekem végem, bűnt követtem el, hogy nem mondtam le erről az átkozott televízióról – emésztettem magamat, amikor jött a következő kérdés: Hol van a felesége? - Igazából nincs most itthon, összevesztünk, megcsalt. Valószínűleg el fogunk válni. Ekkor megpillantottam egy kis hetyke mosolyt a szájuk legszélső pontján. Újabb jegyzetelés. Hát a gyerekek? - Ő, izé, nincsenek gyermekeink, mert a feleségem nem lehetett terhes. Súlyos, veleszületett egészségügyi okok miatt. Az alacsony fazon ekkor ismét belevájta tollát a kezében tartott jegyzettömbbe. Végem van, ilyen szégyent még sosem éreztem. Ottó, ön dohányzik? Őszinte választ várok magától! Elpirosodott arccal közöltem vele: Igen, néha a teraszon el szoktam szívni egy-két staubot, de ez nem szokványos. Hangulattól és baráti társaságtól függ. Szóval nem vagyok az az igazi láncdohányos. - Értem – közölte velem a magasabbik. Újabb jegyzetelés.

Néma csönd következett, amit a jegyzettömb becsukásának erős hangja tört meg. Egymásra néztek, majd felém fordultak: Végeztünk magával! – szólt a bűvös mondat, szinte egyszerre a két idegen szájából.

Várjanak egy pillanatot! Mit állapítottak meg, miket jegyzeteltek le rólam? - Kedves Ottó! Maga egy bableves-zabáló, erkölcstelen, szexista, csalárd, gyermektelen férfi, aki alkalmatlan arra, hogy erkölcstant tanítson, és most engedjen ki minket! Lesütött fejjel, végtelen szomorúsággal elvánszorogtam az ajtóig, kinyitottam és kiengedtem őket. Még annyit sem mondtak: viszlát!

Igazából nem értem ezt az egészet – mormogtam a bajszom alatt. Nem is gond, még nem hűlt ki az étel – kiáltottam fel, majd leültem, és befejeztem a cupákos, csülkös-bableves elfogyasztását. Később elaludtam, majd hajnali fél három körül felriadtam. Izzadtam, büdös voltam. Felkeltem az ágyból, odasétáltam az ablakhoz, elhúztam a függönyt és megpillantottam azt gyönyörű, csillagos égboltot. Így szóltam magamhoz: Ottó, te valóban egy erkölcstelen disznó vagy? 

AdamRos