Az aranysakál a XIX. század végével szinte teljesen eltűnt az országból, olyannyira, hogy ezt követően csupán kétszer - 1937-ben és 1942-ben - észlelték a jelenlétét. Emiatt a közvélemény is jóval kevésbé ismeri, mint a rókát vagy a farkast. Népies nyelven nádi farkasként vagy kis farkasként emlegették az aranysakált. 

 

Az állatfaj eltűnése a vizes élőhelyek megfogyatkozásával és az 1960-as évekig uralkodó nézettel, amely a ragadozó fajok irtására törekedett, magyarázható. Életképes állományai abban az időszakban csak a Balkánon maradtak fenn. Az aranysakál populáció innen, a volt jugoszláv államokon keresztül érte el újra Magyarországot, de ez hosszú évek folyamán ment végbe. Az 1990-es évektől Somogy, Baranya és Bács-Kiskun megyéből terjedt tovább az állományuk, 2016-ra már százas nagyságrendben vannak jelen a főváros környéki erdőkben. 

 

Az aranysakál rendkívül sikeres állat, amit főképp annak köszönhet, hogy jól működő közösségben él. Kölykeit jól szervezetten védi, megjelenésében leginkább a rókára hasonlít, csupán színben és méretben adódhatnak különbségek. Elnyújtott üvöltéssel, vagy rövid, jellegzetes vonyító és üvöltő hangokkal kommunikál, melyet általában napnyugta után egy órával hallat. 

 

Magyarországi táplálkozását tekintve „rágcsálóspecialistának” mondható, elsősorban kisemlősöket, a mezei egereket és a pockokat kedveli. Azonban olykor a csülkös állományra, őzre, dámszarvasra, vaddisznóra is szemet vethet.

 

A csúcsragadozók, mint az aranysakál is, fontos tényezői és fenntartói az erdei ökoszisztéma egyensúlyának. Amikor egy-egy őshonos állat vagy növény eltűnik a rendszerből, ez az egyensúly megbillenhet. Az aranysakálok megtelepedésének folyamatát a biológus-szakma üdvözli, mert ezáltal az erdei ökoszisztéma sokfélesége gazdagodik, illetve hozzájárul az erdő önszabályozó folyamatainak javulásához is.

 

Fotó: Vajda Bertalan/Pilisi Parkerdő Zrt.

 

Kertész Z István