Eredetileg a Heinrich örökösök, a Vajda és a Hajnik család tulajdonát képezték azok a később ódonná vált nyaralók, amelyek egyikének tetejére egy ezer akós hordót építettek. Egészen 1847-ig a környéken - de a Budai-hegyek egészét tekintve is - jelentős területen folyt szőlő-termesztés. Ekkor jött a filoxéria járvány, amely szinte teljesen kipusztította a tőkéket és ezzel a bortermelés is gyakorlatilag megszűnt. Az előbb említett hordót ezután lakássá alakították át, és a hordólakó görög bölcsre, Diogenesre emlékezve kezdték el Diogenész-falvának hívni a néhány házból álló épületegyüttest.

Jóval később, a XX. század közepén azonban elvitték Budaörsre a hordót és visszaalakították eredeti funkciójára, így a névadó építmény később már nem is volt látható. A telep házait úgy helyezték el a Hajnalos-hegy oldalában, mint a korabeli svájci falvakban: lehetőleg minden épület kapjon minél több napfényt. Így a Csillagvölgyi út másik oldalán húzódó domboldalról szemlélve valóban ódon, alpesi képet mutatott a házcsoport. Sőt, a legelegánsabb épületét, saját nevén a „Szép Svájciné”-t jóval később műemléknek akarták nyilváníttatni.

A telepen az 1950-es, 60-as években 91-en laktak, de még a hetvenes évekre is nagyjából igaz volt ez a létszám. Az úgynevezett IKV-s (Ingatlan Kezelő Vállalat) korszakban keveset, vagy szinte semmit nem költöttek az épületekre, sokszor a lakók leleményességén múlt, hogyan oldják meg a karbantartást. Mint a környéken más épületekét, ezek lebontását is hosszú ideig tervezték, ezért sem áldoztak a fenntartásukra. Azonban a komfortosabb cserelakások csak szűk számban álltak rendelkezésre, így igen lassacskán ment az elköltöztetés.

Amikor az 1980-as években a civil mozgalmak, például a városvédő csoportok már jobban hallatták szavukat, felmerült a telep megmentésének ötlete. Ekkor már csak körülbelül félszáz ember otthonául szolgált, így a zsúfoltság némileg enyhült. A lakóközösség viszonylag összetartó volt, de a többség a mindinkább leromló állapotok miatt már a költözést várta. Volt olyan idős asszony, aki nem bízott abban, hogy valaha jobb körülmények közé kerüljön, így belenyugodott, hogy az ő otthona a Diogénesz-falva marad.

Később, akik megélték, azokat elköltöztették, a Szép Svájciné azonban nemhogy műemlékvédelem alá nem került, de még minimális védelemben sem részesült. Míves rácsozatait, ékes faragványait fokozatosan széthordták. A telepre akkoriban fészkelték be magukat a hajléktalanok, amikor ez az életforma még kevéssé volt jelen Magyarországon. Többen Erdélyből jöttek, hogy Budapesten próbáljanak szerencsét. Azonban a hajléktalanság nem jelentett feltétlenül rombolást, közülük sokan - bár önkényesen költöztek be - megpróbálták otthonossá tenni lakrészeiket. Mára gyakorlatilag semmi nem maradt a Diogenész-falvából, leginkább csak a Hegyvidéken közismert legendája, amelynek, mint sok más esetben is, valós alapja volt.

A szerző fotója

Kertész Z István