Ám az elmúlt napok hazai hordalékát tekintve tán a legreménytelenebb, hogy az Európai Bizottság korrupcióról készített legfrissebb, most publikált jelentése szerint míg a korrupciót az európai polgárok 69 százaléka elfogadhatatlannak tartja, addig a magyar polgárok (polgárok! bruhaha!) körében ez az arány mindössze 38 százalék, ami a legalacsonyabb érték a felmérésben részt vevő tagállamok közül. Az egészet különösen pikánssá teszi, hogy a magyarok több, mint fele szerint nőtt az elmúlt években a korrupció, s vallják, hogy csak korrupt módon lehet sikeres az ember, továbbá, hogy Magyarországon 87% állítja, hogy elterjedt a korrupció, valamint, hogy a magyarok 77 százaléka szerint az országban a korrupció az üzleti kultúra része, s 73 százalék szerint az üzleti siker egyetlen módja az, ha vannak politikai kapcsolatok, mégis, s mindezek ellenére az ország túlnyomó többsége – Európában az utolsó helyen ballagva – tudomásul veszi és elfogadhatónak tartja a korrupciót, s ha úgy hozza a helyzet – és mikor nem hozza úgy a helyzet errefelé - él is a korrupció kínálta lehetőségekkel.

Nincs új a nap alatt. Tessék tanulmányozni a reformországgyűlési dokumentumokat, tessék olvasni Mikszáth országgyűlési karcolatait, tessék olvasni Ady publicisztikáit, Móricz munkáit, nem sorolom tovább, minek is mondanám föl az ismert kötelező olvasmányokat. Mindenesetre mélyen szimptomatikus, hogy az 1843. évi Deák Ferenc féle javaslat egy Büntető Törvénykönyv elfogadására, amely a korrupciós deliktumokat az LIV. fejezeben foglalta össze „A köztisztviselők megvesztegetéséről, azok hivatalbeli visszaéléseiről és a közszámadások körüli hűtlenségről” címmel, 59 szakaszon keresztül részletesen szabályozva azt, végül meghiúsult, s nem lett belőle törvény.

A korrupció szociológiáját sem szükséges felmondani, a polgárosodás és a polgári mentalitás létrejöttének rettentő kudarcait, máig tartó szörnyű deficitjét, a feudális-balkáni uram-bátyám habitust, a centralisták (Eötvös stb.) által mélyen megvetett és elutasított vármegyerendszert, amelynek mentális kihatásai máig érzékelhetők, és így tovább.

És különösen szórakoztató, hogy az a hatalom, amely a nap 25 órájában a nemzetről, a nemzeti érdekekről, a keresztény-nemzeti morálról és hagyományról, a nemzet mindenekfölöttiségéről szónokol, új himnuszok születnek, amelyekre immár kötelező felállni, Trianonra emlékezve megáll a magyarság, határon belül és határon kívül egyaránt, együtt dobban a szív, egy mindenkiért, de inkább mostanában mindenki egyért, fölnézünk az égboltra, s megpihen a tekintet Csaba királyfi csillagösvényén, s miközben zúg a moraj, idegen erők karvalykezekkel tépik, marcangolják ezer sebből vérző hazánkat, belső idegenek rágják a nemzet testét, plakáterdők és egyre dühödtebb politikusi beszédek figyelmeztetnek az idegen veszedelemre, eközben odafent, a legmagasabb és legméltóságosabb politikai körökben és holdudvaraikban oly természetes a korrupció, mint másnak (korántsem biztos, hogy nekik) a naponkénti tisztálkodás és fehérneműváltás, s a magyar honpolgár európai léptékben a legelfogadhatóbbnak és legtermészetesebbnek tekinti mindezt. Aztán beül az Audijába, BMW-jébe, unott mozdulattal a hátsó ülésre hajítja Gucci táskáját, rutinos mozdulattal rámegy a bluetooth-on az iPhone 11 Prójára, gázt ad, beletekint a visszapillantóba, s azt hiszi, ugyanolyan polgár néz vissza rá, mint odakint, Hegyeshalom után.

Hát pedig egy nagy lószart!

És a korrupciót állami üggyé magasztosító hatalmi tényezők, akikből csak úgy dől a nemzet, a nemzet, a nemzet és a nemzet, jobb, ha megismerkednek Mikszáth soraival, hogy tudják, hol a helyük a nemzet testében. Mikszáth ugyanis halál pontosan mondta ki több ízben is, mit gondol a korrupció és a hazafiság összefüggéséről: 1. „A magyartalanság, a hazafiatlanság, és a korrupció lehelete, mely elborít völgyet, bércet, mezőt.” 2. „…otthon pedig azalatt elromlanak az országutak, a megyei pénztárt meglopják, a közigazgatás süllyed, a korrupció posványa mind nagyobb medreket váj magának…” 3. „Mert hát nagy ott fönt a korrupció. Sok a korcs hazafi.” És nem mellesleg, emlegeti „az erőszak és a korrupció miniszterét.”

De semmi vész: ebből az áldatlan, történetileg tradicionális helyzetből majd kihúznak bennünket az új eurázsiai barátaink, a kipcsak rokonok és a baltás üzletfeleink. Ők tán még nálunk is progresszívebben gondolkodnak a korrupcióról.

És a magyar név megint szép lesz, méltó, régi nagy híréhez.