Nagykovácsiba utazunk a Hűvösvölgyből induló 63-as autóbusszal. Már ez sem egyszerű történet, ugyanis van olyan buszvezető, amelyik még az érvényes jegyet sem akarja elfogadni. 

 

A község templománál, a végállomáson szállunk le, és a sárga sáv jelzéseket követve, szinte nyílegyenes, kezdetben vízszintesen, majd enyhén emelkedő úton gyalogolunk. Előbb gyümölcsösök és bekerített szántók között ballagunk felfelé, majd mindkét oldalról körbeölel minket az erdő. 

 

Jobb oldalon azonban még hosszan elkísér minket az a kerítés, amely tizenhárom négyzetkilométernyi gyönyörű erdő- és hegyvidéket fog közre, teljesen értelmetlenül. Ez az úgynevezett Európa diplomás terület, kerítések nélkül vészelt át év-tízezredeket, és most is inkább csak a természetvédőktől kellene félteni ezt a részt, akik a fenyveseknek szoktak nekiesni, illetve utasításukra a területet kezelő erdészet. 

 

 

Jobbra egy létrán, illetve egy forgóajtón, amelyiken éppen tetszene, beléphetnénk a kék kereszt jelzésű turistaútra, de nem tesszük. Mindjárt fenn is vagyunk a hágóban, amely lényegében a Nagyszénás (550 méter) - Bükkös-tető (558 méter), illetve a Nagy-Kopasz-hegy (559 méter) tömbjét választja el egymástól. Az említett csúcsok a legmagasabbak a Budai-hegységben, a közismert 527 méteres János-hegy csak a főváros közigazgatási határain belül a legmagasabb kiemelkedés. 

 

Nemsokára egy gerincre érünk és balra pompás rálátásunk van a Zsámbéki-medence falvaira. 

 

Röviddel ezt követően a sárga sáv jelek egyenesen tovább vezetnének, de mi balra, egy szélesebb, murvázott útra térünk, ami főleg sárosabb időszakban örvendezteti meg szárazabb felületével a vándort. 

 

De a következő pillanatban, mielőtt az út jelentősen süllyedni kezdene, balra kitérünk egy kis, még fenyvesek által őrzött oldalgerincre, és csodálatos panoráma tárul fel elénk. Amerre a szem ellát, mindenhol erdővel borított hegyek és oldalgerincek. Civilizációnak nyoma sincs. Se egy relé-torony, se egy távvezeték vagy műút, de még egy árva épület se látszik. Azonban aki tudja, hogy hová kell lesni, az megpillanthatja a Nagy-Kopasz Csergezán Pál kilátóját, és felfedezni vélheti az Ilona-lakot is. 

 

 

Visszatérünk az előbbi murvázott útra és számtalan kanyarulattal ereszkedünk alá a hegység nyugati pereme felé. A völgy tengelyében feltűnik a huszonöt kilométerre lévő és 634 méter magas Gerecse-tető, irdatlan televíziós tornyával. 

 

Már közel járunk a völgy talpához, amikor társaságunk jobbra felmerészkedik egy felhagyott, de jelentős méretű homokbányához. A bányaudvart körbe és felülről, tájba illő fakorlát védi, hogy senki ne csúszhasson le. Közülünk többen körbejárják kívülről a védőkorlátot, úgy lényegében biztonságosnak mondható, csupán kicsit több szuszra van szükségük, mint akik rögvest lepihentek az aljában. Kicsit arrébb a helyi erdészet által tavaly felújított Mária-szobor áll. A kitett ismertető szerint egy kéményseprő virrasztott át egy éjszakát itt, faágon ülve. Ugyanis Nagykovácsiból hazafelé menet meglepték a vaddisznók és nem tágítottak mellőle. Hajnalban azonban az állatok megunhatták a várakozást, és a mesterember tovább indulhatott. Ennek a szerencsés megmenekülésének emelte ennek a szobornak eredetijét a kémény-mester. 

 

Még egy kicsit baktatunk a völgyben, és a Perbáli- Meszes-hegy és az északabbra fekvő 370 méteres hegykúp közé ékelődő rövid szoroson kiérünk az erdő és a mezőgazdasági területek határára. A terep szinte teljesen ellapul és visszatekintve hirtelen-meredeken emelkednek ki a Budai-hegységet nyugatról őrző hegytrónusok. Nemsokára a murvázott utunkba visszacsatlakozik a hűtlenül hagyott sárga sáv jelzés, de csak rövid a közös szakasz, mert a jelek egy kerítésen vezetnek tovább, Perbálra. Akik ezt követik, minél távolabb kerülnek a hegyek lábától, visszapillantva annál pompázatosabbnak, és annál impozánsabban kibontakozónak láthatják a nyugatra néző hegyek láncolatát.

 

Azonban van választásunk is, ami talán még izgalmasabbnak ígérkezik! A murvázott út a kerítésnél északra fordul és kényelmesen megkerüli az Aynard-vár hegytömegét, majd az Északi-rét, az Ezüst rét és az Új kút érintésével további gyaloglásra csábít, amelynek Pilisszentiván lehet az egyik végpontja. De ezzel már húsz kilométeresre növekszik a túra hossza. 

 

 

 

 

De külön attrakció lehet a már említett Aynard vár megmászása. A minden oldalról rendkívül meredek hegylejtők leküzdését tovább nehezíti a teljesen elburjánzott növényzet. Ösvényt, pláne lépcsőt, ne is keressünk, ide nagy találékonyság kell, de arra mindig vigyázzunk, hogy 17-18 fokosnál meredekebb lejtőre ne keveredjünk! A gerincre felérve láthatjuk, hogy van még magasabb hegyél is, és a csúcsok, mint egy igazi magas-hegységben, úgy ülnek a főgerincen. Ma már ne kutassuk a hajdani erősség nyomait, 1274-ből és 1401-ből említik ugyan oklevelek a várat, de valószínűleg már a XIV. század folyamán elpusztult! A francia nemzetségű Aynard család III. Béla uralkodása idején költözött Magyarországra és Zsámbék környékét kapta birtokul.

 

Aki nem akar lekászálódni a meredeken: az csak egyet tehet, a helyenként csorbába mélyülő gerinc-élen addig ballag dél-kelet irányban, míg rá nem téved a sárga jelzésű turistaútra! Az Aynard vár képei tavaly nyáron készültek.

 

Fotók: Török Orsolya

Kertész Z István