Minden reggel, amikor beviszem a kislányomat – hívjuk most Nórikának – a dunakeszi óvodába, harcolok vele, hogy öltözzünk, mert anya sietne a dolgozóba. Sokszor mosolygunk a többi anyukával, apukával egymásra, hogy hát igen, a törpék ráérnek csicseregni, anyu-apu úgyis letudja hámozni róluk az overált és a többi felesleges holmit. És így megy ez minden reggel. Ma reggel viszont egy kicsit más volt. Ma két gyereket öltöztettem le és fel.

A másik gyerkőc nem az enyém volt. Nóri, miközben enyhe bosszúságomra csak leskelődött és csivitelt, egyszer csak megszólalt: mi a baj Tibike? Miért sírsz? Először nem is tudtam, miért kérdi, majd felfigyeltem a kisfiúra alig pár méterre mellettünk. A csepp gyermek magába gubbasztva hangtalanul potyogtatta a könnyeit. Nem szólt ő egy árva szót sem, csak ült, és sírt. Körbenéztem, hogy hol az anyukája, vagy az apukája, de döbbenten láttam, hogy a folyosón csak mi voltunk. Nóri, én, és Tibike.

A lányom odahúzta a fejem, és csendben odasúgta: az anyukája itt hagyta őt. Nórit ekkora már átöltöztettem, aki felállt, és odament Tibikéhez, majd megsimogatta a fejét, és azt mondta: ne sírj, itt van az én anyukám, majd ő segít. Hirtelen nem tudta, hogy a szociálisan érzékeny gyermekem facsarta meg a szívem, vagy az a látvány, ahogy a kisfiú ránézett Nórira és potyogó könnyein keresztül elmosolyodott halványan. Leguggoltam az aprósághoz, aki ekkora már teljesen összegubancolta a zsákjának a zsinórját, miközben a nadrágját vette volna ki. Segítettem neki kihámoznia a nadrágot, és átöltözni.

Folyamatosan hullottak a könnyei, de nem szólt még ekkor sem. Nóri adott neki egy papír zsebkendőt és simogatta a haját közben. Mire felöltöztünk, pont kijött az óvó néni és a dadus, majd amikor látták, hogy én öltöztetem Tibikét, közölték, hogy ez már nem az első eset, hogy az előtérben hagyják a kisfiút egyedül. Mélységesen felháborodtam. Vajon hol kezdődik, és meddig tart a szülői felelősség?

Ahogy néztem Nórit és Tibikét, akik kézen fogva bementek a terembe, inkább már csak szomorúságot éreztem. Mi a baj velünk, felnőttekkel? Ennyire nagy a baj, hogy már a gyermekeinkkel sem tudunk foglalkozni? Milyen felnőtt válik ebből a csepp gyermekből, akit folyamatosan magára hagynak a szülei? Vajon rendes, gondos családapa válik belőle? Egy kis szerencsével talán. De csak talán.

De ma legalább ott volt neki a kislányom, és egy kicsit én is. És ha kell, holnap is ott leszünk neki.

Név és cím a szerkesztőségben